Egy fiktív zenekar hányattatásai a puhuló diktatúrában, egy kissé őrült, hazudozó menedzserrel az élen – volt valami bája Szomjas György harminc évvel ezelőtti játékfilmjének, a Kopaszkutyának. A zene Hobo Blues Band, a szöveg Hobo – költészet és színház a rock’n’rollban, valójában ritka attitűd. Hogy népszerűség tekintetében ez a film tett-e később jót a bandának – a lemezt Aczél elvtársék betiltották –, vagy az, hogy a közönség a szappanoperák és valóságshow-k helyett még költészetet (Vers mindenkinek) és színházi közvetítéseket sugárzó királyi tévén nevelkedett (Kőbányán is ugyanazt adta a villanypásztor), meg különben is unta a hivatalos könnyűzenét, már sosem fog kiderülni. Hobo intellektusa és az a kimódolatlan, őszinte, mindent elsöpörni akaró lendület, ami a korszak néhány zenekarára jellemző volt, ma is megkapó, nosztalgiát ébreszt.

Más nem is maradt. A Kopaszkutya Kettő nem a harminc évvel ezelőtti történet folytatása, nem is dokumentum-, inkább tévéfilm, de annak is kevés, DVD-extra, mindenféle ötlet, dramaturgia, invenció nélkül.

A Szomjas-féle diétás recept: vedd elő a HBB búcsúkoncertjéről készült DVD-t, legyen minél több zene, sláger a filmedben, aztán legyenek jelenetek a régi Kopaszkutyából, a fennmaradó részben szólaljon meg Hobo, Deák Bill és Póka Egon, és lehetőleg semmi olyat ne mondjanak, ami újdonságként hathat. Ja, és mekkora „poén” így vagy úgy, hogy a Kossuth-díj-átadó után a Parlamentben Orbán Viktor miniszterelnök lelkesedik Hobóért. Mi van? Hozzá rajongói bevágás, meg egy fiktív ficni.

Ha jó HBB-s sztorizgatásra vágyik az ember, nézze meg a Filmmúzeum Privát rocktörténetének vonatkozó adását – jó tévés műsor. A búcsúkoncertre – ha lemaradtunk vagy kopik az emlék − ott a DVD, a Kopaszkutya meg az, ami. Aminek egyébként lett volna folytatása még a kilencvenes évek közepén, de a főszereplő, Schuster Lóránt politikai aktivitásától a többiek falra másztak, a terv dugába dőlt. Most meg Lórit egyszerűen kihagyták az emlékezésből, meg se említik.

Nem is beszélnek semmi különlegesről. A korszakot ismerjük, a HBB nehézségeit is, ebben a korban pedig illene már egy kicsit tovább tartani a „proli vagyok, nem vagyok proli” önmeghatározási dilemmán. (Különben is, ha nem szociális, de szellemi értelemben, vagy a rendezett életvitelt tekintve lehetnek prolik a Rózsadombon és élhetnek polgárok a külvárosban.) Érdekesebb lett volna, ha szembenéznek a konfliktusaikkal – ami nem csak Lórihoz fűződik, ugye. Vagy a múlttal és a jelennel. Ami pedig a dokumentumfilm műfaji meghatározást illeti: ez a mű semmit nem fedez és fed fel.

A Kopaszkutya Kettőnek mégis van egy erénye. A premiert ugyanis egy zenei klubban tartották, amely után Hobo, Bill kapitány és Egon újra egy színpadra állt. Na az egyáltalán nem volt unalmas.

(Kopaszkutya Kettő, magyar dokumentumfilm, 90 perc, 2011. Rendező: Szomjas György. Forgalmazó: Vertigo Média.)